Helyzetjelentés odaátról

Január 17. Egyeseknek ez csak egy nap, egy normális szombat, amikor leülnek a TV elé, olvasnak valamit, megnéznek egy filmet, vagy akár főzőcskéznek. De nem azoknak, akik éppen a gimnáziumba való belépés előtt állnak. Nekik ez a nap A Nap. A Nap, amikor eldől, hogy mi lesz belőlük. A Nap, amikor eldől, hogy elérnek-e valaha valamit.

A Nap, amikor két írásbeli dolgozaton kell teljesíteni, bebizonyítani, hogy képes rá.

ÉS EZ A NAP RÁM NINCSEN SEMMILYEN HATÁSSAL.

Itt az ideje annak, hogy mindenki belássa: nem vagyok normális?

NEM.

Nem, ugyanis én már (hál' Istennek!) vehetek egy mély lélegzetet, azt mondhatom, hogy juhéé! Kész vagyok!

Hogyan lehetséges ez?

Múlthét szombaton én már írtam egy felvételit a tesóm iskolájába (nem az övé, oda jár :D), és egész héten azon izgulhattam, hogy most felvettek-e?

A levelet 16.-áig kell kiküldeniük, de emlékeztünk, hogy tavaly a tesóm csütörtökön kapta meg, amitől teljesen be voltam rezelve. Ugyanis nem jött levél.

Na, ezt most hadd emeljem ki: nem jött levél.

Nem tudom, hogy nektek volt-e már élményetek hasonlóban, de tudom, hogy nem sokaknak. Mármint nem abban, hogy nem jön meg a levél amire vársz, hanem abban, hogy elfog azaz érzés. Rajtam az egész eddigi fél évben végig ott volt a nyomás, amikor azt hallgattam, hogy amikor majd Zoey is oda fog járni... (itt egy idegesítő mondatbefejezés), a megfelelés, az elvárások, hogy legalább olyan jónak kell lennem, mint a tesóm, vagy még jobbnak. Hogy be kell jutnom. Hogy nem szabad csalódást okoznom.

És aztán... amikor a levél nem jött, én teljes mértékben elhittem, hogy nekem annyi. Idézek párat azok közül a gondolatok közül, amik belőlem jöttek, amik én voltam:

Nem vettek fel. Nem vagyok elég. Nem vagyok olyan, mint Ő. Csalódást okoztam. Nem vagyok semmire sem elég. Felesleges vagyok. Felesleges az életem. Az Isten szerelmére, anya PEZSGŐT vett, annyira biztos volt benne, hogy felvesznek!

Szóval igen, eléggé kemény dolog. Aztán reggel anya azt mondta, hogy maradjak itthon, pihenjem ki magamat, és feltétlenül koncentráljak a központira (kétségbeesésemmel, miszerint nagyon elrontottam a matekot, meg a magyar, meg a német szövegértés részét, őket is beparáztattam), hogy akkor az sikerüljön (kedves).

Aztán, 11:23-kor jött egy levél (pontosabban kettő), miszerint FELVETTEK a suliba.

Felvettek.

Ez az érzés: megfeleltél. Kellesz nekik. Szükségük van rád.

Szóval: fantasztikus.

Bárcsak mindenki így érezhetne.

Tanácsok a központira:

• Beszélj valakivel a szünetek alatt! Feltétlenül meg kell valaki olyannal beszélned, akiről tudod, hogy nem azt fogja mondani: „ja, nekem ment. Szerintem tök könnyű volt.” Nem. Olyanhoz menj oda, aki majd megnyugtat, aki azt mondja, hogy most koncentrálj a matekra, és aki előtt nyugodtan mondhatod, hogy „Félek.”, „Izgulok.”, „Remegek.”, „Mi van, ha a matek/magyar nagyon nehéz?”
• Koncentrálj! Amikor eléd teszik a lapot, írd fel a nevedet, aztán amikor azt mondják, hogy „Kezdhetitek!”, nyisd ki és kezdj neki! Ne gondolj semmi másra. Hagyd, hogy minden feszültség és stressz képletesen kiszálljon belőled, hogy csak te marad és a felvételi. Ügyelj arra, hogy a gondolataid ne kalandozzanak el!
• Az adrenalin normális! Az én szívem iszonyúan hevesen vert a felvételi előtt, és nagyon stresszes is voltam. De ettől nem kell megijedni: mindenki izgul!
• Vezesd le a feszültséget! Keress már ma olyan dolgot, ami szeretsz: a kedvenc könyved, a kedvenc filmed, egy zene, egy sorozat, vagy bármi, a lényeg, hogy olyankor lenyugodj egy kicsit, és ne gondolj semmit másra.
• Borulj ki, de még ma! Mindenkinek eljön az a „nem tudok semmit, mi lesz, hogyha nagyon elszúrom?!”-pillanata, ami jobb, ha pénteken jön el. Sírj, fetrengj a padlón, ordíts, a lényeg, hogy add ki magadból a dolgot. Így szombaton kicsit már jobban fogod magadat érezni!
  
• Tervezz valami jót! Libri? NewYorker? Starbucks? 576? CinemaCity? Esetleg valami kajálda? Mindenkinek más jön be: a lényeg, hogy legyen valami, ami majd ott vár rád az egész után, ami majd jó lesz a napban. De fontos: a központi írása közben ne erre gondolj.
• Bízz a tudásodban, ma már ne tanulj! Az, ha még ma is azon stresszeled magadat, hogy sikerülnie kell, hogy mit tudsz, mit nem tudsz, csak káros. Kifárasztod magadat, és az életkedved is elmegy. Ráadásul lehet, hogy teljesen kétségbe esel: „nem tudok semmit, mi lesz, hogyha nagyon elszúrom?!”

Szóval, tedd meg, amit megtehetsz!

Rajtad áll.

SOK SIKERT! (Tudom, hogy sikerülni fog.)